Sorry...

Sziasztok!:) 
Nagyon aranyosak vagytok, hogy még mist is kommenteltek, és olvassátok, de ennek a blognak a folytatása nem várható, mert a partnerem lelépett, egyedül meg elég nekem a másik blog.:)) 
Ha esetleg lesz változás, akkor mindenféleképp ki lesz írva, de egyenlőre ne várjon senki semmi újat.
Megértéseteket köszönöm.
-Ügyfélszolgálat. :D:D 

Ui.: Ajánlom figyelmetekbe ;)  :  //www.YoungAndFreeWorld.blogspot.hu/

Jók legyetek, puszi mindenkinek.xx♥

5. Fejezet - 1.Rész ♥

  
* Liam szemszöge *

Vártam. Nem tudom mire, azt hiszem nem is voltam magamnál. Nem hogy fölfogni nem bírtam, még egyszerűen gondolkodni sem. Ültem, nem sírtam, csak hallgattam az óra halk kattogását, láttam magam előtt Dan arcát. Nem hittem el. 
Lomha mozdulattal keltem ki az ágyból. Elvonszoltam magam a szekrényig és a hideg időre tekintve, réteges ruhaneműkbe bújtam. Még fogat sem mostam, csak beültem a garázsban parkoló kocsimba, és mentem. Mentem a rendőrségre.
A rendőrtiszt udvariasan és segítőkészen fogadott. Mondtam, hogy ki vagyok, vagyis , hogy ki voltam Daniellenek. Ekkor fogtam föl. Nincs többé. Elvezetett egy teremig, jelezték, hogy beléphetek.
Még mindig önkívületi állapotban leültem a székre, szembe két rendőrrel. Hosszú hallgatás után megköszörülte a torkát a bal oldali:
- Danielle Peazer, huszonhárom óra öt perckor tragikus körülmények közt elhunyt. A családját értesítettük, de azt kérték, magának is szóljunk. Úgy tűnik, Peazer kisasszonyt szándékosan gázolták el. Nem álltak meg segíteni rajta, csak áthajtottak a fiatal lányon. -kortyolt egy pohár vizet, majd folytatta. -A térfigyelő kamera egy piros BMW-t vett föl, de olyan gyorsan ment, hogy a rendszáma nem leolvasható egykönnyen. Munkatársaink folyamatosan dolgoznak az ügyön, mindent megteszünk Mr. Payne. Részvétem az egész társaság nevében. Ha valami felhasználhatót tud mondani, ami segíti a nyomozást, várjuk. -mondta nagyon lassan az egyenruhás férfi. Könnyek gyűlltek a szemembe, de nem engedtem utat nekik. Tartottam magam, amennyire bírtam...

Hazafelé arra mentem, ahol a "baleset" vagy inkább nevezzem gyilkosságnak? Mindegy, szóval arra mentem, ahol az történt.
 Véres volt az út, krétával még föl volt vázolva egy alak. Danielle alakja. Nem igazán emberi formát öltött... inkább valami nyakatekert állatra hasonlított. Próbáltam elképzelni, hogy hogyan történhetett, de amint elképzeltem, ahogy Dan sétál a járdán, és lelép a szegélyről, összetörtem. Ezt újra és újra lejátszottam magamban. Ártottam vele, nem keveset, de késztettem magam. Látni akartam őt. Utóljára, örökké.

Nem vagyok az az idegeskedő típus, így lassan nyitottam a bejárati ajtót Danielle lakásán. Haza indultam, de ide húzott a szívem. Gondoltam meglátogatom őt, ágyba viszem a forró teát. 
Megcsapott az édes illata. Rend volt, mint mindig. Az asztalon már hervadó virágok adták a szomorú hangulatot. Hirtelen futás hangra lettem figyelmes. Fordultam 90 fokban és Trevol, Danielle kiskutyája csóválta a farkát előttem. Megsimogattam a buksiját, fölvettem az ölembe és olyanokat súgtam neki, hogy "Danielle nem sokára megjön, meglátod! Te is épp úgy szereted őt, ahogyan én? Őt csak szeretni lehet!".
Talán nem az fáj, hogy már nem ölelhetem többé, hanem az, hogy többet nem mondhatom el, mennyire is szeretem.
Fölsétáltam az emeletre, benyitottam a hálóba. Ezer és megannyi emlék tárult elém, ami ezzel a szobával kapcsolatos. A polcon több kép kettőnkről. Az ágyon, a tőlem kapott plüssmacija gondosan őrizte a helyét.

Elég volt! Kisiettem a hátból, amelyik kulccsal nyitottam azzal zártam is az ajtót, és már a kocsimban zokogtam. Annyira szerettem, és egy 2 és fél éves kapcsolat egy óra alatt romba dőlt.

* Lizzy szemszöge *

- Zayn, kérlek, vidd haza Harryt. -suttogtam, ugyanis a legjobb barátom megint elaludt ülve. 
- Úgysem jön, túl makacs ahhoz. -vonta a vállát.
- Akkor legalább te menj haza! -mosolyogtam. -Nem fogok meghalni, őrizgetésre meg itt vannak az orvosok. -ültem föl, de azonnal vissza is zuhantam. Utáltam a gyengeségemet. Nem bírtam még mosdóba sem kimenni segítség nélkül...
- Így nem hagyhatlak itt! És ő sem! -bökött Harold felé, miközben a hátam támasztotta meg kezével.
- Köszönöm, Zayn. -nyújtottam a karom ölelésért, ő pedig lehajolt és jó szorosan átölelt. Biztonságban éreztem magam. Mondjuk... ha kicsit kedvelek egy fiút, és átölel, ott mindjárt biztonságot érzek. Ezért volt az hogy mindig Harry karjaiban voltam és sokan sokáig azt hitték, hogy van köztünk valami. Nos... ez a barátság sem kezdődött könnyen... De ez nem alkalmas időpont erre.
- Engem sem visztek haza? -reménykedtem.
- Nem jöhetsz haza, az előbb fedezték föl, hogy tüdőrákod van Lizz! Nincs berendezésünk, ami szükséges egy ilyen betegség kezeléséhez. -szomorkodott velem együtt a fekete hajú srác. Ez volt a másik dolog amit utáltam... Itt kell feküdnöm hátra lévő életem végéig, mert felelőtlen voltam. Persze, tudom, hogy ez az én levesem és most meg kell ennem amit főztem, de az a baj, hogy már meg van főve és nem lehet ízesíteni...
- Kérlek. Megtennék bármit, hogy kikerüljek innen. -motyogtam magam elé.
- Megnézem mit tehetek. -mosolyodott el. Oldalra fordítottam a fejem, és már szinte ezredmilliméternyire volt tőlem.

Ajka súrolta az enyémet, de nem csókolt meg. Szemem csukva volt, de hamar rájöttem mit művelek. Gyorsan elhúztam a fejem, és szégyenlősen elmosolyodtam.

- Lizzy! Már megint elaludtam? Nem haragudj. -dörzsölte meg a fáradtságtól vörös szemeit Harry.
- Menjetek haza, fáradtak vagytok és rátok fér a pihenés. -ismételtem meg a nemrég hangoztatott mondatom.
- Olyan nincs! Maradunk, te pedig most aludni fogsz! -lefektetett és nyakig betekert takaróval. Cipőit lerúgva mellém feküdt. -Én is alszok veled, gyere! -mosolyodott el és széttárta karjait. Belefúrtam magam pólójába, és azt éreztem, hogy pont olyan minden mint régen. 
- Ezt az orvos nem fogja jó szemmel nézni. -kuncogtam.
- Addig semmi sem érdekel, ameddig neked jó. Bármi is legyen az. -sottugta és egy picit jobban húzott magához.
Így aludtunk el. Egymást ölelve, és senki nem választhat el minket.

* Niall szemszöge *

Zsófiával találkoztam ma. Beszélgettünk egy csomót. Észrevettem benne valamit, ami megfogott: nem csak a sztárt látja bennem. Tényleg nem.
Kellemes a társasága, de nem igazán érzek még úgy iránta...
Azt mondják, hogy minden úgy történik, ahogy az a nagy könyvbe meg van írva. Szerintem nagy könyv sem létezik... Tökéletesen meg voltunk Hollyval is, nem kellett volna szakítanom vele. Az az igazság, hogy még végleg el nem engedtem, nem is tudtam, hogy milyen fontos számomra. És hogy most megkeresném-e, hogy vissza kapjam őt? Nem, nem tudnék elé állni azok után, hogy elhagytam egyik napról a másikra... A lényeg az, hogy ezt a döntést én hoztam, én nem a "nagy könyv".

- Minden rendben? -kérdezte Zsófi hosszú hallgatás után.
- Igen, persze. Csak hideg van. -néztem föl a borús égboltra, ahol gyűltek az esőfelhők.
- Én is fázom picit. -dörzsölte meg a karját. Nem is értem miért pulcsiba jött ki ebben a nagy hidegben! Még csak ősz vége van, de már a télben érzi magát az ember. Sokszor esett már ilyenkor a hó, és sokszor volt nyári idő. De a kettő közt -mint most is- még sosem.
- Odaadjam a kabátom? -mosolyogtam rá, udvariasságból fölajánlva a melegséget adó ruhadarabot.
- Nem kell, köszi. Túlélem. -nevetett föl.
- Akkor üljünk be valahová, hogy ne fázz ennyire!
- Jót tesz a friss levegő, de azért köszi. Inkább... átölelhetnél. -mosolygott elpirulva. Sóhajtottam és kicsit túlságosan tartva a távolságot, átöleltem. 
- Zsófi, én... ugye tudod, hogy én még... szóval nem érzek még úgy irántad... -sütöttem le a szemem.
- Csak reménykedni tudtam, hogy nem így van. -motyogta alig hallhatóan az orra alatt. De mint akiba a villám csapott, elvigyorodott. -Tudom. -nézett föl.
- Nos, nekem mennem kellene. -vettem le a kezem válláról.
- Milyen kár, remélem minél hamarabb találkozunk! -ezzel megöleltük egymást és elváltak útjaink.

Nem akartam kapcsolatot, nem akartam még egy gondot a sok aggasztó dologra. Mégis kezdtem többet érezni Zsófi iránt, mint barátság. Jól érzem magam a társaságában, és talán adhatnák egy esélyt...
Nem, nem nem! Ez így nem helyes!

* Danielle szemszöge *

MÚLT

Egyik táncpróba a másik után... Ki vagyok merülve teljesen. Liammel sem tudok már annyit találkozni, mint egy pár hónappal ezelőtt. Minden csak romlik és egyre rosszabb minden, ami körül vesz.
Sétálok az utcán...egyedül. Néha olyan jó a magány, néha pedig csak arra vágyunk, hogy valami karjába bújhassunk. Hideg, őszi éjjel van. Most is a táncpróbáról érkeztem haza. Trevol minden nap, ugyan azzal a lelkesedéssel fogad. Rá mindig van elég időm, hisz gondolok egyet, és elviszem magammal bárhová. 
Konyha felé tereltem az utam, és a méhütőből egy nagy adag csokifagylaltot vettem ki. Még hozzá sem fogtam, de csöngött a telefon. Idegesen a konyha pulthoz kaptam és fölvettem. 
*Be tudnál jönni? -kérdezte a tánctanárom.
- Caroline, most értem haza. -fújtam ki a levegőt aggodalmasan.
*Kérlek, át kell próbálnunk még egyszer, áttették holnap reggelre a fellépést.
- Megyek. -forgattam a szemem, és elindultam fölöltözni.

Átmentem a fürdőszobákon, de sehol nem találtam a dresszemet, így anélkül indultam el. Változatlanul ugyan olyan hideg volt, mint kb. fél órával ezelőtt. Alaposan szétnéztem az útkereszteződésnél, majd nyugtázva, hogy lassan halad egy piros BMW, gyorsan futni kezdtem az úton. Majdnem átértem, de ekkor erős nyomást éreztem az oldalamon, aztán a lábaimon, majd a gyomromnál. Aztán nem éreztem semmit...

4. Fejezet - 1. Rész ♥

Sziasztok, drága olvasók!
Tudom, sokáig nem volt rész, de mivel költözünk, nagyon kevés időm van... Ahová megyünk, nincs internet, szóval egy hónapig nélkülöznötök kell a részeket. Utána bekötik, és sűrűbben hozok, ígérem!:) Ez a rész hosszabb lett, hogy kitartsatok..:))
Jó olvasást, kommenteket hagyni!;D Puszi!


 *Elizabeth szemszöge*

Lassan kezdtem magamhoz térni. Féltem. Féltem, mert tudtam, hogy hülyeséget csináltam. Féltem a tettem következményétől...
Harry aggódó szempárja az, amit először megláttam. És a keze finom érintése a kezemen az első érzésem a fájdalom mellett. És a halál az első gondolatom. Nem tudom miért, hisz tudom, egy kis pia meg drog nem a vég annyi év után. Mégis tudtam, hogy komoly dologról van szó. És hogy honnan?
Talán Harry nézéséből vagy a körülöttem lévő ijesztő holmikból. De legfőképp a lélegeztetőgép halk pittyegéséből és abból, hogy rajtam üzemel.
- Lizzy. -suttogta halkan a göndör mikor megszorítottam picit a kezét, jelezve, hogy magamhoz tértem. Leemeltem a maszkot a légzőnyílásaimról, s nehezen is, de lélegezve mocorogtam kicsit.
- Semmi bajom. -válaszoltam egy erőltetett halvány mosollyal. A legtisztább gondolatom is megvolt arról, hogy ez nem így van, mégis bíztam benne, hogy egy kis kimerültség az egész.
- Vigyázhattam volna rád. Nem lennél itt. -futott gúnyos mosoly az arcára.
- Nem tehetsz róla. Illetve rólam. Nem vagy az őrangyalom, hogy kötelességed legyen itt ülnöd minden századmásodpercben. Nyugodtan menj haza és pihenj kicsit. Én itt maradok, nem megyek sehová, nyugi. -mosolyogtam biztatóan.
- Nem. -szorította meg kezem. Halvány puszit nyomott rá.
- Harry, miért sírsz? -kérdeztem értetlenül. Ahogy föl nézett szipogva, nekem is bekönnyezett a szemem. Olyan látvány volt a sírása, mint egy drámafilmbeli reakció, amire akaratlanul is elsírod magad.
- Te vagy a legjobb barátom, Liz. -ölelt meg gyengéden.
- Baj van? -vontam össze aggódóan a szemöldököm.
- Baj. -suttogta, miközben a zsebéből halászott zsepibe fújta az orrát.
- Kiről van szó? -ültem föl. Azt hittem megint valami csajos ügyről van szó, akkor szokott ilyen lenni. De éreztem, most nem csak egy liba van a levegőbe fújva. Most nagyobb a baj egy szerelmi háromszögtől...
- Hagyjuk, kérlek. Nem  megfelelő alkalom ez, és én sem a megfelelő személy vagyok aki elmondja. - önkívületi állapotban meredtem Harryre.
Szóval rólam van szó.

- Meg fogok halni? -gördült ki egy könnycsepp a szememből.
- Egyszer mindenki meghal. -próbálta mosolygósra fogni a témát. De ahogy elbólintotta magát, halk zokogásban tört ki. Megriadtam a helyzettől.

Mi lesz most?
Félek...

*Liam szemszöge*

- Tudtok már valamit srácok? -vetődtem le a fotelbe a többiek társaságához.
- Tüdőrákja van. Az imént hívott Harry. -közölte bambulva Zayn.
- Úr isten! Ezt most nem mondod komolyan?! -képedtem el. Egy hatalmas csönd adta a "de" választ.- Harry hogyan viseli? -érdeklődtem.
- Rosszul. -felelt tömören Louis.
- Van esetleg még valami baj? -fontam össze karom magam előtt. - Feszült a hangulat. -csatoltam hozzá.
- Van. Feloszlik a banda. Ennyi volt, a menedzser nem hajlandó tovább velünk foglalkozni... -csuklott el Zayn hangja. Sűrűn elnézést kért, majd felment az emeletre.
Nem értettem semmit. Miért mondott föl?! Azt hittem jól megy minden...

*2 órával később*

- Niall! -zavartam meg a konyhában étkező fiút. Értetlenül felém fordult.
- Hogy-hogy lelépett? -tettem föl a kérdést, amit már vagy 100-szor kérdeztem magamtól.
- Nem indokolta, csak fölmondta a szerződést. Nyugi Li, keresünk mást. -mosolygott, majd jelezve, hogy lezárta a "hosszú" beszélgetést, evett tovább.
Kicsit meg nyugtatott, amit mondott, de aggódtam, hisz nem minden percben csöng a telefon az állásra. Bár még csak egy napja lehet, hogy lelépett, mégis igyekeznünk kellett volna, hisz a banda sorsa a tét.
- Jöttem! -kiáltotta Harry az ajtót csapva maga után. Lépései hangja szinte visszhangoztak a nappaliban, majd betért a konyhába.
- Hogy van Elizabet? -érdeklődtem.
- Nem jól, csak enni jöttem, megyek vissza hozzá. -közölte fájdalmas hangon, és a hűtőhöz lépett. Kivett belőle egy-egy csirkecombot, megmelegítette és lehuppant Niall mellé.
- Tudsz a menedzserről? -ültem le velük szemben a konyhapultra.
- Igen, hívott Zayn. 
- És mit szólsz hozzá? -voltam föl a szemöldököm, látván, hogy nem nagyon foglalkoztatja őt.
- Hívd le a srácokat, meg kell beszélnünk valamit. -nyelt egy nagyot.

Mindenki a konyha asztal körül ült, és pislogott maga elé. Feszült volt a légkör, nem a megszokott családias.
- Nem szeretném tovább csinálni ezt az éneklés dolgot. Szeretnék ki szállni... -fújta ki a levegőt Hazz, amjd folytatta. -Nagyon kevés szabadidőnk van, semmire sincs időnk. Most pedig Liz állapota egyre csak romlik, életveszélyben van. Annyi éven át nem voltam mellette, és mint legjobb barátjának, kötelesnek érzem hogy ápoljam és segítsem őt. Nem akarok egyedül döntést hozni, mert ez nem csak rólam szól. -nagyon rosszul érintett, hogy föladja. Nem akartam hogy vége legyen a One Directionnek, hisz amit átéltünk nem kis dolog volt. Bár, ha Daniellere és magamra gondolok, valóban kevés időt töltünk együtt. De ez egy karrier, egy munka, és úgy érzem csinálnunk kell.
- Egyet értek. -dőlt hátra Zayn a székkel.
- Mi?! Ezt most nem gondoljátok komolyan, ugye? Csak úgy bedobni a törölközőt? Normálisak vagytok?! -emeltem föl a hangom. 
- Liam, nincs magánéletünk! Meg kell értened, hogy ez lenne a legcélszerűbb megoldás! Lássuk be, hiányzik a család, a barátok, a barátnőink... - szólalt föl Louis is.
- Nagyon régen nem láttam a nagyit. -szomorodott el Niall.
- Erről beszélünk! -állt föl Harry. -Vissza kell mennem Lizzyhez, minden másodperc számít! -vette föl a pulcsiját. Zayn is vele ment. Hárman maradtunk...
- Ezt akarjuk tényleg? -vetettem szomorú pillantást a srácok felé.
- Sok volt a hírnév. -húzta a száját Lou.
- És kevés idő... -csatolta Ni, mmajd lelépett.

*Elizabeth szemszöge*

Harry haza ment enni. Az orvosok elvittek mindenféle vizsgálatra... Végig csak az járt a fejemben, hogy milyen voltam másokkal, mire pazaroltam az időmet... Annyi mindent kihagytam az életemből, és úgy bepótolnám... Csak már szorít az idő..

Aludni próbáltam, mikor halk léptek hallatszottak a padlón. Harry és Zayn.
Zayn három puszival üdvözölt, Harry pedig elfoglalta a helyét a mellettem lévő széken, a kezemet ismét szorítva.
- Nagyon sajnálom. -mondta halkan Zayn.
- Három hónap. -meredtem magam elé. Kimondani még rosszabb volt, mint a gondolataimban ismételgetni. A sírás fojtogatott, de nem mertem utat engedni könnyeimnek. Fájdalmasabb lett volna Harrynek is megemésztenie, hogy már nem leszek többé.
- Liz, ha szükséged van bármire. Bármire, -ismételte legjobb barátom. -csak szólj. -mosolyodott el.
- Izé, én is szívesen segítek bármiben ha tudok. -vakarta Zayn tarkóját.
- Ne rólam folyjon a szó. Veletek mi újság? -tornáztam magam följebb az ágyon.
- Föl oszlik a One Direction. -sóhajtott Harry.
- Mi?! Ne! Miért? -nyögtem az apró mondatokat.
- Magánélet...család, barátok, és a szabadidő. -sorolta Zayn a miértjeit, miközben ő is leült.
- Én nagyon sajnálom... -szomorkodtam.

A nap további részében beszélgettünk a fiúkkal és társasjátékkal ütöttük el az időt. De estére...
Erős köhögő hullám kapott el. Ijedten kaptam a szívemhez levegőhiány miatt. Aztán rémülten néztem, amint a takarómon apróbb pöttyökben véres köpések hevernek.
Harryre néztem, aki Zaynre, Zayn pedig erőteljesen nyomta a nővérhívó csengőt.
A nővér fél percen belül szaladt be a szobába, majd az ágyammal együtt tolni kezdett... Végig a végtelennek tűnő folyosókon és kórtermeken át.
 A két fiú csak szaladt utánam, ám amint be értem a vizsgálóba, kirekesztették őket.

*Niall szemszöge*

Friss levegőre volt szükségem, így leléptem kicsit sétálni. Végig kellett gondolom, hogy ló lesz-e ez így... Elvégre, mégis csak egy család voltunk.
Tényleg nagyon hiányzik a családom, és a nagymamámat több mint három éve nem láttam. A bátyámnak rengeteg dolga van, és mivel nekem is, jó ha évente háromszor látom őt...
Gondolataimban elmerülve, figyelmetlenül nekimentem egy villanyoszlopnak. Csak ültem a földön és a fejemet csóváltam. 
- Jól vagy? -szólított meg egy szőke lány nevetve.
- Igen, csak... nekem jött az oszlop. -intettem a szürke betontömb felé.
- Add a kezed, hagy segítsek. -nevetve nyújtotta a kezét. Megfogtam és föltápászkodtam a földről. 
- De tényleg nincs baj? - villantotta hófehér fogait.
- Nincs. -mosolyogtam és összeborzoltam a hajam. -Niall. -nyújtottam a kezem.
- Zsófia. -mosolygott vissza rám. Olyan érdekes volt a neve, ha késsel fenyegettek volna, akkor sem tudtam volna rendesen kiejteni. A lány pedig... angyali. Édes illatát hozta felém a szél, és szőke hajába bele-bele kapott.
- Merre mész? -kérdeztem a kínos csönd után.
- Sétálok. -kuncogott.
- Én is. Nincs kedved meginni egy forró csokit? -mutattam arra felé, ahol a kávézó van.
- De, szívesen. -mosolygott továbbra is. Milyen boldog lány - tettem a megjegyzést magamnak.
Miközben kitárgyaltuk út közben a dolgokat, rájöttem, hogy nem brit származású lehet. Volt pár szó és egy pár mondat, amit nem egészen  értettem az akcentusa miatt.
- Hová valósi vagy? -vetettem föl végül.
- Magyarországon születtem. Édesanyám olasz származású, édesapám úgyszintén magyar volt. 
- Volt? -húztam a szemöldököm, miközben kitártam a kávézó ajtaját, és előre engedtem a szőke lányt.
- Igen, sajnos már nem él. -hihetetlen, még ennél is mosolyog! 
- Értem, sajnálom. -húztam kicsit a szám. 
Kértem a pultostól két forrócsokit, és még ki nem hozták, helyet foglaltunk az egyik sarokkanapén és tovább beszélgettünk. 
Nem kellett sokat várni, egy 17 év körüli lány jött két bögrével egy tollal és egy poszterrel. 
- Aláírod, kérlek? -mosolygott. Bólintottam és aláfirkantottam a képemet.
- One Direction? Nemár! Imádom! - vigyorgott lelkesen.
- Niall. Niall Horan. -nyújtottam újra a kezem két nevetés közt.
- Úristen! Meg sem ismertelek élőben! Hatalmas rajongótok vagyok! -ugrált a helyén. Erre csak nevetni tudtam. Egyszerűen csak...vicces látvány volt.
- Mesélj már! Milyen a sztár élet? -csillant föl a szeme.
- Kellemetlen. Semmire sincs idő és iszonyú a sok fárasztó munka. -nem akartam neki szólni arról, hogy feloszlunk, de rájöttem, hogy túl gyanúsat mondtam, így gyorsan hozzátettem: -persze megéri!
Egy mosollyal nyugtázta, majd tovább faggatott.

Fél nyolc után öt vagy tíz perccel, elköszöntünk egymástól, és telefonszámot cseréltünk.
Amilyen aranyos lánynak indult, olyan kellemetlenül éreztem magam vele. Tiszta olyan volt, mintha interjún lennék. 
Most határoztam el, hogy kilépek. Pont ez az, amiért elegem van ebből. 
Hogy ha bárki fölismer, nem lát mást, csak a szupersztár Niall Horant. Nem kérek ebből, végeztem!

*Zayn szmszöge*

Órák óta csak ülünk, járkálunk, gondolkodunk és várunk. Lizzy azóta sem jött ki. Mi pedig azóta sem mehettünk be. Orvost hiába kérdeztünk, mivel nem vagyunk hozzátartozók nem mondhatnak semmit sem.
Aggódom. Alig ismerem a lányt, mégis ha rá gondolok gyomorgörcsöm lesz. Fiatal, épp olyan mint mi. És ha meghal, én nem is tudom mit csinálok! Nem halhat meg! - na persze ezt úgy mondom mintha évek óta fontos lenne számomra.
Pedig csak három embernek lenne joga ezt mondani: az anyjának, az apjának, és Harrynek...
Látszik rajta mennyire ideges, aggódik és ezt nem is félti kimutatni. Csodálom a türelmét... én már itt ütöm a falat és ordítok a nővérrel, míg ő csendben ül a székben és nyugodtan vár.
- Sajnálom uram, nem mehetnek be még mindig! -közölte szigorúan a nővér.
- Nézze, legalább négy órája ülünk itt, legalább annyit mondjon, hogy rendben van-e? -vettem vissza a hangomból és karba tettem a kezem.
- Értse meg, nem mondhatok semmit a főorvos engedélye nélkül! -ezzel fogta magát és elrohant, nehogy tovább folytassam.
- Nagyszerű! -ültem le szem forgatva a kényelmetlen, zöld műanyagszékbe.
- Mit idegeskedsz? Nem örökre lesz bent! -bökte felém Harold egy mosollyal.

 Kb. még két óra várakozás után, kihozták Elizabethet. Lélegeztető gép volt rákapcsolva, és ahogy láttam aludt. 
Sokkoló látvány volt, Harryt nagyon megviselte. Zokogott és össze-össze csuklott Liz kórterme felé sietve.
Barátomat támogatva elértünk az 558. szobához. Lassan bementünk, és a gép pittyegése összefolyt Hazza halk zokogásával, és az én szipogásommal. Mozdulatlanul feküdt, szinte már nem is élt. A gép tartotta életben...

*Reggel 7 óra*

- Jobban vagy? -kérdezte Harry a laposon pislogó Liztől.
- Ühüm. -felelt halkan.
- Megijesztettél. -ültem le az ágya szélére.
- Magamat is. -suttogta.
- Reggelit? -vigyorgott a göndör. Úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de látszott, hogy csak azért, hogy Liz jobban érezze magát.
- Nem kérek. -rázta meg a fejét. Sóhajtottam egyet, és megfogtam az egyik kezét.
- Sóhajtozol vagy nem, akkor sem kérek. -mosolygott halványan.
- Rendben, de akkor duplán ebédelsz! -röhögött föl Harry.

*Liam szemszöge*

Az éjjel alig aludtam valamit... Nagyon sokat gondolkodtam ezen, de még most sem tartom ésszerűnek!
Egész addig forgott a fejemben a téma, még nem kaptam egy hívást, aztán már csak bambultam magam elé. Ha azt mondom, meghaltam, akkor még enyhén fogalmazok. Egy világ omlott össze bennem.
Tegnap éjjel halálra gázolták Daniellet...

3. Fejezet - 1. Rész ♥

Reggel elég fáradtan ébredtem. Zayn karjai szorosan fogták a derekam így szorítva magához. Lassan kibújtam öleléséből és a konyha felé indultam. 
A felső szekrényből egy doboz füves cigarettát vettem elő, amit még a kórház előtt rejtettem el. A másik szekrényből társult mellém a vodka és a whisky. Kisuhantam, hogy anya ne lásson, és egy kis lánggal meggyújtottam az egyik cigiszál végét. Lassan szívtam be a káros füstöt a tüdőmbe, és szinte azonnal el kezdődött a fű hatása. Ittam rá elég nagy mennyiségű alkoholt, vagyis az egyik üveggel... Forgott a világ, kellemes érzés fogott el, mire mohón szívtam a következő, következő és következő slukkot. Egy idő után elfogyott...  Elnyomtam, és a whiskyt is legurítottam, akár csak vizet innék. 

Kezdett hűvös lenni, ezért megpróbáltam eldönteni hogy a 3 látott ajtó közül melyik a valós. Végül elindultam a középső felé, mire Zaynbe ütköztem bele és ennek eredményeképp a földre zuhantam.

- Jó isten! -csattant föl a fekete Malik. -Jól vagy? -nyújtotta a kezét. Én inkább nem nyúltam érte, mivel ekkorra már nyolc kéz nyúlt felém.
- Persze. Miért ne lennék? -feleltem bágyadtan és a szemem kezdtem pirosodásig dörzsölni.
- Elizabeth? Miért ülsz a földön? -jelent meg azt hiszem Harry az ajtóban.
- Esik a hóóó! -kiáltottam és egy csokor füvet szakítottam ki a talajból, földobtam aztán elkezdtem szüntelen vigyorogni.
- Min-minden rendben Liz? -guggolt le mellém legjobb barátom.
- Azt hiszem... azt hiszem betépett. -nyögte Zayn a tarkóját vakarva.
- Mi?! -sikítozott a fürtös.
- De jó a hajad. -csavargattam édes fürtjeit.
- Hiszed? -kiáltott végül. -Azonnal kórházba kell vinni!
- Neee! -nyafogtam a földön. 
- Shht! -fogta be a számat Malik.
- Kocsiba vele! -megemeltek és beültettek a kocsiba. Becsatolták az övem, és már suhantunk is.

* Harry szemszöge *
Nem tudtam mihez kezdjek... 3 órája vitték el  Lizzy-t. Aggódom és Zaynnel együtt csak föl-le járkálunk megállás nélkül. El sem hiszem hogy ilyenre képes! Nem lehet igaz, hogy meg akarja ölni magát! Mert ez nem ás, csak öngyilkosság. Tudja jól, hogy milyen beteg, és hogy nem lenne szabad de mégis ezt teszi, és nincs határ nála...

- Srácok! -kiáltott Liam a folyosó végéről. Őt követte Louis és Niall.
- Nem, nem tudunk semmit. -előztem meg a kérdést és arcomat tenyerembe rejtettem el.
- Haver, tudom, hogy fontos neked, de minden rendben lesz. -veregette meg a hátam Louis egy bíztató mosoly kíséretében.
- Meddig kell még várni? -kezdtem ideges lenni. Nagyon féltem az eredményektől, mert az tuti, hogy nem javult ettől a sok szartól az állapota...
- Kértek enni? Én el megyek a büfébe. -szólalt föl Niall.
- Úgy sincs sok értelme itt állni... -vont vállat Zayn.
- Mennyetek csak, én várok tovább. -legyintettem. Mi az, hogy nincs értelme itt állni?! Mondjuk nem kényszeríthetem őket, hogy álljanak haptákba velem, mert semmi jogom hozzá, de nekem ilyet ne mondjon!
- Mr. Styles. -köszörülte meg a torkát a doktor. Hirtelen megfordultam és aggódó szempárral néztem rá.
- Őszintén, kérem. -hajtottam le a fejem, miután érzékeltem hogy nem szolgálhat semmi jóval.
- Az állapota romlott. Gyomormosást hajtottunk végre, de nem használt túl sokat. Erős nyugtatókat kapott, be lehet hozzá menni, de nem hiszem hogy egyhamar fölkel. Akár haza is mehet, Mr. Styles. -mondta az orvos, majd szemüvegét föltolva hátra simította pár szál haját és távozott.
- Azt már nem! -rontottam be a kórterembe. Leültem a kis székre legjobb barátom mellé. - Itt maradok amíg fölébredsz Liz, megígérem. -szorítottam meg kézfejét és egy puszit leheltem rá.
- Harry. -suttogta. Akaratlanul is elmosolyodtam és könnyem kezére hullott.
- Ne beszélj, pihenj. -mosolyogtam rá kedvesen.
- Ne menj el kérlek. -suttogta tovább erőtlenül. - Szeretlek. -hunyta le szemeit és el is aludt.

Halk zokogásba törtem ki ahogy láttam milyen gyenge, és már semmi életkedve sincs.
Kézfejét puszilgatva vártam hogy fölkeljen, ezt tettem már három órája.

- Mr. Styles.-ismételgette nevemet a doktor, ám én elbóbiskoltam kicsit. Lassan elengedtem Liz kezét és a hasára tettem. Kiballagtam a folyosóra és sűrű elnézések közepette megállított.
- Szerintem itt most nem az a legnagyobb  baj, hogy elaludt. -pillantotta a mappájára és egy fél centire kilógó papírlapot igazított meg. - Elizabeth Drawin tüdőrákban szenved, ami átterjedt a májára is. -közölte hidegen.
- Hogy tessék?! -kaptam a szám elé a kezem. - Mennyi... Mégis mennyi ideje van hátra? -próbáltam elfojtani a sírást.
- Hónapok, napok. Sajnálom, Mr. Styles. -ezzel sarkon fordult.
- Várjon már! -futottam utána. - Kezelés nincs rá? Amitől felépülhet vagy valami? -kérdeztem reménykedve.
- Tudja, az az igazság hogy van, de brutális összegű. És azzal is csak időt nyerhetnek...
- Mennyit? -vágtam az orvos szavába.
- Egy év, vagy annyi sem. Elnézést, mennem kell. -és ezzel el is ment.

Egy év?! Csak egy éve maradt? Nem, nem, nem! Biztos van valami magyarázat vagyis megoldás hogy hosszú életet éljen. -próbáltam győzködni magam könnyeimet át, bár nem sok sikerrel. Néztem Lizzyt és szorítottam a kezét. Sírtam, nem bírtam már vissza tartani, így hát sírtam. Hol a mosdóban, hol a folyosón, vagy épp Liz mellett kapott el a sírógörcs. Ez az, amiről lemaradtam. Ha nem megyek el, nem hagyom cserben őt, nem itt zokognák a kórtermében... 
Ez csak is az ÉN hibám, és ezt soha nem bocsájtom meg magamnak...

2. Fejezet - 1. Rész ♥

- Hogy érted ezt? -kérdeztem ijedten.
- Liz, világ körüli turnénk lesz és egyszerűen muszáj elmennem. A banda sorsa a tét... Tudom, hogy most látsz két éve először és hogy hiányoztam de... el kell mennem. -hajtotta le a fejét. - De ígérem visszajövök. - szorította meg a kezem.
- Mennyi idő? - suttogtam erőtlenül. Hatalmas csönd állt be. Csak bambultam magam elé és nem tudtam fölfogni, hogyan lehetséges ez az egész. Itt van, de megy el... Akkor miért jött?!
- Egy év. -mondta halkan.
- Egy év?! - kaptam rá a tekintetem és fölhúztam a szemöldököm. Megingatta a fejét és egy mosolyt erőltetett az arcára.
- Megváltoztál. Alig ismertem rád...
- Hát ne is mondd! Szerinted itt feküdnék, ha nem változtam volna? Egy senki vagyok Harry! -csuklott el a hangom. - Egy drogos senki. -csatoltam hozzá.
- Elizabeth! Ne mond ilyeneket basszus! Az én szememben sosem leszel senki! -túrta hátra a szemembe csüngő hajam.
- Szeretlek. -ölelt meg és az arcomra adott egy puszit.
- Áú! Szúr a borostád! -húzódtam el nevetve. Ő is elmosolyodott. Csak néztük egymást. Pont mikor a homokozóban találkoztunk.
- Zavarunk? -lépett be négy idegennek tűnő srác.
- Nem, nem zavartok. -pattant föl Harry. - Srácok, ő itt Elizabeth. Liz, ők itt Zayn, Liam, Niall és Louis. -mutogatott végig rajtuk.
- Sziasztok. -mosolyogtam. Ők is köszöntek, és meg akadt a tekintetem egy magas barnán.
- Liam! Levágattad a fürtjeidet?! -vigyorogtam rá.
- Le. Kell egy kis változás. - mosolygott kedvesen.
- Óh, a kis hősünk már megint szerelmes! -dobta át Zayn a karját Liam vállán.
- Hé, ne piszkáld már! -lökte le a teletetovált kezet a szőke.
- Srácok, elég! -emelte föl kezeit Liam.
- Mi az oka, hogy itt fekszel? -kérdezte az eddig csendes Louis.
- Máj és tüdőbeteg vagyok. -húztam a szám.
- Liam vesebeteg! Összeilletek! -rebegtette a a szempilláját Zayn.
- Állj már le haver! -sétált oda Harold. -Jó hírem van, illetve kettő. -mosolygott.
- Na? -fordult felé mindenki. 
- Nem kell elmennünk csak ősz elején. Ami még négy hónapot jelent. Ééééés a másik, hogy Lizzyt kiengedték a kórházból! -vigyorgott.
- Ne! Ne, ne, ne! Nem hiszem el! -könnyeztem be és örömömben megöleltem mindenkit.
- Akkor, segítetek pakolni? -húztam ki a bőröndöm.

Igen, egy év után most először hagyom el a kórházat hosszabb időre! Annyira hiányzik már a külvilág, az emberek mozgalmassága körülöttem, a laptop és a TV... És még MA láthatom őket. Ez hihetetlen, ráadásul itt lesznek velem a srácok és Harry.

- Te Liz, tartozol valamivel nem gondolod? -kérdezte Harold már a kórház ajtaján kisétálva.
- Mivel is? -lepődtem meg. 
- Egy filmnézéssel és egy pizzával! Méghozzá ma este! -fogta meg a kezem mint az ovisok.
- Ezer örömmel béjbe. -adtam egy cuppanós puszit az arcára.
- Te, a srácok is jöhetnek? -nézett boci szemekkel.
- Jöjjenek. -vontam vállat, mire viszonozta az előbb adott puszit. Csak szúrósabban... 

Beültünk a kocsijába és már ott sem voltunk. Ismerős ház előtt parkolt le. Tudtam, hogy egy ismeretlen kocsi -ami a házunk mellett állt- csak bajt jelenthet.
Az apámat...
Méghozzá a gyerekével és a feleségével. Őket még nem is ismerem, nem is akarom.
Lassan ballagtunk be a házba.
- Caroline? -nézett értetlenül az ismeretlen nőre Harry.
- Apa? -sétáltam oda.
- Liza, ő itt Hope, a lányom. -mutatott be.
- Elizabeth. -nyújtottam a kezem, mire megragadta.
- Ő pedig a feleségem, Caroline Flack. -simította végig a hátát.
- Elizabeth. -mutatkoztam be én is.
- Férjnél vagy?! -kérdezte Harry.
- Figyelj, túl léptem rajtad. Neked is ezt kellene tenned. -sétált el mellőlem az idősebb nő.
- Ti kavartatok?! -húztam föl a szemöldököm, és a tekintetem Harold és Caroline között cikázott.
- Hosszú, lezárt ügy. Hol az a film? -terelte a szót a fürtös. Elvégre, nem bántam... elég kellemetlen volt ez a helyzet.

- Uncsiiii! -szólt a film felénél Louis. Vagyis inkább nyavalygott.
- Oké,oké. Akkor csináljunk mást! -kapcsoltam ki szem forgatva a DVD lejátszómat.
- Mered vagy nem mered? -húzogatta szemöldökét Zayn. - De vetkőzős! -nyújtotta ki a nyelvét.
- Felőlem mehet, én bevállalós vagyok. -nyalta meg a szája szélét Harry.
- Akkor! Kezdek... -szólalt föl Liam. - Harry! Csókold meg Lizzyt!
- MI?! HÜLYE VAGY EMBER, Ő A LEGJOBB BARÁTOM! -sipákolt Hazza. Annyira jól esett hallani, hogy a legjobb barátjának szólít. Egyszerűen... leírhatatlan.
- Akkor kérem a nadrágod.
- Oké cicafiú. -kacsintott rá.
- Fúj! - vágott fintort Liam.
- Louis! -pislogott Harry. - Nyald meg a talpam! -emelte föl a lábát. Lassan nyalta végig a talpát.
- Baszod! Hány hete nem mostál lábat?! -kezdte köpködni Lou a nyálát a szobámban. Mindenki röhögött csak én nem. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz akkor, ha nem jön ki a nyál a szőnyegből...
- Elizabeth! Valami felszikrázott közetek Liammel. Meg mered csókolni? -harapott alsó ajkába.
- Miért ne merném? De nem szikrázott föl semmi, biztosíthatlak róla. -vigyorogtam. Négykézláb odamásztam mellé és megnyaltam alsó ajkam.
Először csak odahajoltam, majd gondolkodás nélkül letámadtam ajkait. De amilyen gyors voltam, olyan lassú is. Nem bírtam ki... olyan jó csókolt és megremegtem mikor végighúzta kezét a karomon. Majd bármennyire is fájt elhúzódtam. 

Feltűnés nélkül másztam vissza a helyemre, és a játék ment tovább. Megjegyzem- egyre durvább feladatokkal... Mikor már mindenki elfáradt a nevetéstől, kidőlt a szőnyegen és úgy aludt el.
Én Zayn ölében, Harry Louist ölelve és Niall meg Liam 69-es pozícióban.

1. Fejezet - 1. Rész ♥

Elisabeth Drawin vagyok. 15 éves, Manchesterben élek anyukámmal és a kiskutyámmal, Sammyvel. Nagybácsikám, Eddy és édesapám Jhon Drawin Skóciában élnek. Elváltak tavaly Októberben.
9. évfolyamon vagyok a Flound's While gimnáziumban. Nem volt túl sok barátom soha, ahogy legjobb barátomnak, Harold Stylesnak sem. Tényleg, mesélek rólunk is!
  Három és fél évesen kezdődött az egész egy játszótéren még Londonban. Ártatlan kislány voltam akinek nem volt homokozó-készlete. Kiszemeltem egy göndörkét aki mindig hozott magával. Együtt nőttünk föl. Tőle kaptam Sammyt is, hat éves koromban. Szegény kiskutya a menhelyről lett elhozva, Harry szülei meg nem engedték hogy megtartsa. Így az enyém lett.
Mikor váltak anyuék nekem nagyon nehéz volt. Teljesen egyedül voltam. Hetekig a legjobb barátom lakásán aludtam az otthoni veszekedések miatt. Aztán mikor a bíró kijelentette, hogy a pszichopata anyámmal maradok, be telt a pohár. Sírtam és sírtam. Ez a múlt. Nem szeretnék mesélni róla.

- Liz! Jössz már? -siettetett az előbb említett göndör.
- Igen, csak le szeretném írni a történelem házit. -toltam arrébb, hogy lássam a táblát.
- Olyan kocka vagy! -csukta be előttem a füzetet.
- Hé! -vágtam durcis képet.
- Ma este pizzázás és filmnézés nálunk jössz? -sétáltunk ki a folyosóra.
- Nem megy, tanulnom kell. Matekból témazárót írunk. -húztam a szám.
- De hát hétvége lesz! -állt meg. - Ne csináld már, az utóbbi három hétben folyamatosan kerülsz! -döntötte meg a fejét.
- Sajnálom, akkor sem megy. -ráztam a fejem és abba a tanterembe rohantam, ahol órám lesz. Pechemre minden órán mellettem ül Harry, szóval bármennyire is szerettem volna lezárni a témát, nem ment.
- Miért kerülsz? -vágta be magát a padba.
- Nem kerüllek. -ráztam a fejem, s közben előhalásztam az ének füzeteimet.
- Akkor miért nem jössz este?
- Harry! Nem fogok egyet kétszázszor elmondani. Nem érek rá. -emeltem magasabbra a hangom.
- Hát jó. Ha nem hát nem. -pakolt ki ő is. Meg érkezett a tanárunk. Kicsi ősz hajú nénike, hangja nincs, de mindig ötös vagyok nála.
- Jónapot tanulók! -csapta le az asztalára a naplót. Mindenki fölállt a helyéről és egy "Jó reggelt Mrs. Jennet!" hangzott el kórusban. Meghallgattuk a jelentést, és leültünk.
- Ugye azért szeretsz? -kérdezte kisfiúsan mosolyogva. Fél karommal át öleltem és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára.
- Már hogyne szeretnélek?! -szorítottam picit magamhoz. Miután a tanárnő szúrós szemekkel nézett, inkább vissza csusszantam a helyemre.
Pár perc múlva egy kis papír cetli csusszant elém. Szem fogatva húztam mosolyra ajkaimat, majd lassan szétnyitottam. Három szócska állt benne:
" Gyere már este!"
- Harold! Ami nem az nem! Nincs vita és egyebek! -suttogtam oda kiabálva.
- Gyerekek! Kint tágasabb megbeszélni! - kiáltott a tanár miközben kivágta az ajtót.
 Az ajtó előtt egy magas, barna hajú srác állt kockás ingben és térd fölé érő nadrágban. Vállán a táska, bal kezével azt fogta a jobb kezében egy papírtömböt tartott.
- Ének óra? -nyögte ki halkan.
- Igen! Bizonyára te vagy az új diákunk! Gyerekek! Had mutassam be újdonsült osztály társatokat, Liam Payne-t! -invitálta beljebb az értetlenül álló srácot a tanárnő legszélesebb mosolyával.
- Nézd, Elizabeth mögött van egy hely, ülj csak oda! -lökte meg. Mivel már csak ott volt hely, ezért egyenesen ballagott a padsor között.
- Szia. -mosolygott rám, majd leült.
- Helo. -dünnyögtem.
- Folytassuk az órát kérem szépen. -tolta föl az SZTK keretes szemüvegét orráról Mrs. Jennet és a betűket csak úgy véste a táblába. A krétapor meg az arcunkba hullott -mert az ajtó ugyan tárva-nyitva maradt- és tüsszögések tömkelege töltötte be a tantermet.

Tanítás után siettem haza. Olyan szívesen át mentem volna Harryhez filmet nézni, de meg kell tennem valamit. Ki kell találnom hogy mondjam el, hogy elköltözünk innen...
- Lizzy! -kiabált utánam az emlegetett szamár.
- Harold. -mondtam én is a nevét.
- Tudom, miért nem jössz! -kiáltott idegesen. Meg állt bennem az ütő. Még nem terveztem ki, hogy hogyan kellene elmondanom, de biztos nem így...
- Harry, figyelj, én sajnálom... -magyarázkodtam volna, de nem hagyta.
- Ha el költöztök, akkor legalább az utóbbi időkben lettél volna velem! Önző vagy, tudod?! Te voltál a legjobb barátom, Liz. -szomorodott el.
- Nézd, én csak azt akartam, hogy ne fájjon annyira. És mi ez a múlt idő? -gyűltek  könnyek a szemembe.
- Cserbenhagytál, hazudtál, titkolóztál és meg is bántottál! Kell ennél több indok?! -sorolta. Iszonyatosan nagy bűntudatom volt... Nem akartam elmenni, nem akartam itt hagyni őt, de ez nem az én döntésem volt! -Minden jót Elizabeth, viszlát! -ezzel sarkon fordult és máig sem láttam.

Csak a TV-ben. Ő és az a Liam gyerek indultak az X-factorban. Aztán össze lettek téve három idiótával, így keletkezett a One Direction. Harmadik helyezés elég szép, de már nem érdekelt. Nem tudtam megdicsérni, és gratulálni neki. Semmi értelme nem volt rá pazarolni a gondolataimat...
Mindennek már két éve.

Sok víz le folyt már a folyón, és semmi sem a régi. Részemről legalábbis. Miután Londonba költöztünk, rossz társaságba keveredtem és elfajultak a dolgok. Rászoktam a cigarettára, egy időben drogoztam is. Piálok és ennek eredményére 17 évesen  itt fekszek egy kórház kórtermében. Máj- és tüdőbeteg vagyok. Minden nap reménykedek hogy másnap lássam a felkelő napot... Magamnak csináltam a bajt, de megváltoztatnám... Semmi sem lenne így!
- Drágám! Hogy érzed magad? -lépett be az ajtón anyám. Elfordítottam a fejem és levezettem magamban a düht.
Ő is rá tett egy lapáttal. Minden héten mással kefélt és mással randizott. Alkoholista lett és az idegbetegsége még ugyanúgy megmaradt...
- Volt itt valaki még aludtam? -kérdeztem enyhe flegmasággal a hangszínemben.
- Volt. -mondta halkan.
- Ki? -érdeklődtem. Választ ugyan nem kaptam, de jó csend volt. -Ki?! -kérdeztem hangosabban... -Anya az isten szerelmére, KI?! -ordítottam.
- Az apád! -nyögte ki sírva, majd kirohant az ajtón.
 Mit akar tőlem az a senkiházi, utolsó suttyó?! Ha ennyi éven át nem dugta az orrát felém se, akkor ne legyen itt most sem! Nincs szükségem rá! Nem is volt, csak púp volt a hátamon!Már rá sem ismernék, nemhogy apámnak szólítsam... Kopogást hallottam az ajtón.
- Gyere! - szóltam kicsit remegő hangon. Lassan nyílott az ajtó, és egy ismerős fej kukkantott be, majd belépett.
Könnyes szemekkel rúgtam le magamról a takarót, és szaladtam. Harry nyakába ugrottam és úgy szorítottam magamhoz, mintha már évek óta nem láttam volna. Na jó, talán évekig nem láttam, de borzasztóan hiányzott. Magasabb lett mint én, így derekamnál fogva tartott. Rázkódtam a sírástól, de nem érdekelt! Itt volt velem, és úgy ölelt mint rég a szülinapomon.
- Te sírsz? -kérdezte mély hangon.
- Igen. -nevettem kicsit. - Sajnálom Harry! Kérlek segíts! -engedtem el lassan.
- Hogyan Liz? Nem vagyok orvos... -húzta a száját.
- Csak légy velem. -hullottak ismét könnyeim.
- Nem sírj, itt leszek neked. -suttogta majd leültetett az ágyra.
- Köszönöm! -öleltem meg. -Istenem, de jó hogy itt vagy! Úgy hiányoztál. -szorítottam meg kicsit. Pont mint rég.
- Nekem is, de nem állandó helyzet ez. -erre elhúzódtam és mélyen a szemébe néztem. Mi az hogy itt hagy?