- Hogy érted ezt? -kérdeztem ijedten.
- Liz, világ körüli turnénk lesz és egyszerűen muszáj elmennem. A banda sorsa a tét... Tudom, hogy most látsz két éve először és hogy hiányoztam de... el kell mennem. -hajtotta le a fejét. - De ígérem visszajövök. - szorította meg a kezem.
- Mennyi idő? - suttogtam erőtlenül. Hatalmas csönd állt be. Csak bambultam magam elé és nem tudtam fölfogni, hogyan lehetséges ez az egész. Itt van, de megy el... Akkor miért jött?!
- Egy év. -mondta halkan.
- Egy év?! - kaptam rá a tekintetem és fölhúztam a szemöldököm. Megingatta a fejét és egy mosolyt erőltetett az arcára.
- Megváltoztál. Alig ismertem rád...
- Hát ne is mondd! Szerinted itt feküdnék, ha nem változtam volna? Egy senki vagyok Harry! -csuklott el a hangom. - Egy drogos senki. -csatoltam hozzá.
- Elizabeth! Ne mond ilyeneket basszus! Az én szememben sosem leszel senki! -túrta hátra a szemembe csüngő hajam.
- Szeretlek. -ölelt meg és az arcomra adott egy puszit.
- Áú! Szúr a borostád! -húzódtam el nevetve. Ő is elmosolyodott. Csak néztük egymást. Pont mikor a homokozóban találkoztunk.
- Zavarunk? -lépett be négy idegennek tűnő srác.
- Nem, nem zavartok. -pattant föl Harry. - Srácok, ő itt Elizabeth. Liz, ők itt Zayn, Liam, Niall és Louis. -mutogatott végig rajtuk.
- Sziasztok. -mosolyogtam. Ők is köszöntek, és meg akadt a tekintetem egy magas barnán.
- Liam! Levágattad a fürtjeidet?! -vigyorogtam rá.
- Le. Kell egy kis változás. - mosolygott kedvesen.
- Óh, a kis hősünk már megint szerelmes! -dobta át Zayn a karját Liam vállán.
- Hé, ne piszkáld már! -lökte le a teletetovált kezet a szőke.
- Srácok, elég! -emelte föl kezeit Liam.
- Mi az oka, hogy itt fekszel? -kérdezte az eddig csendes Louis.
- Máj és tüdőbeteg vagyok. -húztam a szám.
- Liam vesebeteg! Összeilletek! -rebegtette a a szempilláját Zayn.
- Állj már le haver! -sétált oda Harold. -Jó hírem van, illetve kettő. -mosolygott.
- Na? -fordult felé mindenki.
- Nem kell elmennünk csak ősz elején. Ami még négy hónapot jelent. Ééééés a másik, hogy Lizzyt kiengedték a kórházból! -vigyorgott.
- Ne! Ne, ne, ne! Nem hiszem el! -könnyeztem be és örömömben megöleltem mindenkit.
- Akkor, segítetek pakolni? -húztam ki a bőröndöm.
Igen, egy év után most először hagyom el a kórházat hosszabb időre! Annyira hiányzik már a külvilág, az emberek mozgalmassága körülöttem, a laptop és a TV... És még MA láthatom őket. Ez hihetetlen, ráadásul itt lesznek velem a srácok és Harry.
- Te Liz, tartozol valamivel nem gondolod? -kérdezte Harold már a kórház ajtaján kisétálva.
- Mivel is? -lepődtem meg.
- Egy filmnézéssel és egy pizzával! Méghozzá ma este! -fogta meg a kezem mint az ovisok.
- Ezer örömmel béjbe. -adtam egy cuppanós puszit az arcára.
- Te, a srácok is jöhetnek? -nézett boci szemekkel.
- Jöjjenek. -vontam vállat, mire viszonozta az előbb adott puszit. Csak szúrósabban...
Beültünk a kocsijába és már ott sem voltunk. Ismerős ház előtt parkolt le. Tudtam, hogy egy ismeretlen kocsi -ami a házunk mellett állt- csak bajt jelenthet.
Az apámat...
Méghozzá a gyerekével és a feleségével. Őket még nem is ismerem, nem is akarom.
Lassan ballagtunk be a házba.
- Caroline? -nézett értetlenül az ismeretlen nőre Harry.
- Apa? -sétáltam oda.
- Liza, ő itt Hope, a lányom. -mutatott be.
- Elizabeth. -nyújtottam a kezem, mire megragadta.
- Ő pedig a feleségem, Caroline Flack. -simította végig a hátát.
- Elizabeth. -mutatkoztam be én is.
- Férjnél vagy?! -kérdezte Harry.
- Figyelj, túl léptem rajtad. Neked is ezt kellene tenned. -sétált el mellőlem az idősebb nő.
- Ti kavartatok?! -húztam föl a szemöldököm, és a tekintetem Harold és Caroline között cikázott.
- Hosszú, lezárt ügy. Hol az a film? -terelte a szót a fürtös. Elvégre, nem bántam... elég kellemetlen volt ez a helyzet.
- Uncsiiii! -szólt a film felénél Louis. Vagyis inkább nyavalygott.
- Oké,oké. Akkor csináljunk mást! -kapcsoltam ki szem forgatva a DVD lejátszómat.
- Mered vagy nem mered? -húzogatta szemöldökét Zayn. - De vetkőzős! -nyújtotta ki a nyelvét.
- Felőlem mehet, én bevállalós vagyok. -nyalta meg a szája szélét Harry.
- Akkor! Kezdek... -szólalt föl Liam. - Harry! Csókold meg Lizzyt!
- MI?! HÜLYE VAGY EMBER, Ő A LEGJOBB BARÁTOM! -sipákolt Hazza. Annyira jól esett hallani, hogy a legjobb barátjának szólít. Egyszerűen... leírhatatlan.
- Akkor kérem a nadrágod.
- Oké cicafiú. -kacsintott rá.
- Fúj! - vágott fintort Liam.
- Louis! -pislogott Harry. - Nyald meg a talpam! -emelte föl a lábát. Lassan nyalta végig a talpát.
- Baszod! Hány hete nem mostál lábat?! -kezdte köpködni Lou a nyálát a szobámban. Mindenki röhögött csak én nem. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz akkor, ha nem jön ki a nyál a szőnyegből...
- Elizabeth! Valami felszikrázott közetek Liammel. Meg mered csókolni? -harapott alsó ajkába.
- Miért ne merném? De nem szikrázott föl semmi, biztosíthatlak róla. -vigyorogtam. Négykézláb odamásztam mellé és megnyaltam alsó ajkam.
Először csak odahajoltam, majd gondolkodás nélkül letámadtam ajkait. De amilyen gyors voltam, olyan lassú is. Nem bírtam ki... olyan jó csókolt és megremegtem mikor végighúzta kezét a karomon. Majd bármennyire is fájt elhúzódtam.
Feltűnés nélkül másztam vissza a helyemre, és a játék ment tovább. Megjegyzem- egyre durvább feladatokkal... Mikor már mindenki elfáradt a nevetéstől, kidőlt a szőnyegen és úgy aludt el.
Én Zayn ölében, Harry Louist ölelve és Niall meg Liam 69-es pozícióban.
Elisabeth Drawin vagyok. 15 éves, Manchesterben élek anyukámmal és a kiskutyámmal, Sammyvel. Nagybácsikám, Eddy és édesapám Jhon Drawin Skóciában élnek. Elváltak tavaly Októberben.
9. évfolyamon vagyok a Flound's While gimnáziumban. Nem volt túl sok barátom soha, ahogy legjobb barátomnak, Harold Stylesnak sem. Tényleg, mesélek rólunk is!
Három és fél évesen kezdődött az egész egy játszótéren még Londonban. Ártatlan kislány voltam akinek nem volt homokozó-készlete. Kiszemeltem egy göndörkét aki mindig hozott magával. Együtt nőttünk föl. Tőle kaptam Sammyt is, hat éves koromban. Szegény kiskutya a menhelyről lett elhozva, Harry szülei meg nem engedték hogy megtartsa. Így az enyém lett.
Mikor váltak anyuék nekem nagyon nehéz volt. Teljesen egyedül voltam. Hetekig a legjobb barátom lakásán aludtam az otthoni veszekedések miatt. Aztán mikor a bíró kijelentette, hogy a pszichopata anyámmal maradok, be telt a pohár. Sírtam és sírtam. Ez a múlt. Nem szeretnék mesélni róla.
- Liz! Jössz már? -siettetett az előbb említett göndör.
- Igen, csak le szeretném írni a történelem házit. -toltam arrébb, hogy lássam a táblát.
- Olyan kocka vagy! -csukta be előttem a füzetet.
- Hé! -vágtam durcis képet.
- Ma este pizzázás és filmnézés nálunk jössz? -sétáltunk ki a folyosóra.
- Nem megy, tanulnom kell. Matekból témazárót írunk. -húztam a szám.
- De hát hétvége lesz! -állt meg. - Ne csináld már, az utóbbi három hétben folyamatosan kerülsz! -döntötte meg a fejét.
- Sajnálom, akkor sem megy. -ráztam a fejem és abba a tanterembe rohantam, ahol órám lesz. Pechemre minden órán mellettem ül Harry, szóval bármennyire is szerettem volna lezárni a témát, nem ment.
- Miért kerülsz? -vágta be magát a padba.
- Nem kerüllek. -ráztam a fejem, s közben előhalásztam az ének füzeteimet.
- Akkor miért nem jössz este?
- Harry! Nem fogok egyet kétszázszor elmondani. Nem érek rá. -emeltem magasabbra a hangom.
- Hát jó. Ha nem hát nem. -pakolt ki ő is. Meg érkezett a tanárunk. Kicsi ősz hajú nénike, hangja nincs, de mindig ötös vagyok nála.
- Jónapot tanulók! -csapta le az asztalára a naplót. Mindenki fölállt a helyéről és egy "Jó reggelt Mrs. Jennet!" hangzott el kórusban. Meghallgattuk a jelentést, és leültünk.
- Ugye azért szeretsz? -kérdezte kisfiúsan mosolyogva. Fél karommal át öleltem és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára.
- Már hogyne szeretnélek?! -szorítottam picit magamhoz. Miután a tanárnő szúrós szemekkel nézett, inkább vissza csusszantam a helyemre.
Pár perc múlva egy kis papír cetli csusszant elém. Szem fogatva húztam mosolyra ajkaimat, majd lassan szétnyitottam. Három szócska állt benne:
" Gyere már este!"
- Harold! Ami nem az nem! Nincs vita és egyebek! -suttogtam oda kiabálva.
- Gyerekek! Kint tágasabb megbeszélni! - kiáltott a tanár miközben kivágta az ajtót.
Az ajtó előtt egy magas, barna hajú srác állt kockás ingben és térd fölé érő nadrágban. Vállán a táska, bal kezével azt fogta a jobb kezében egy papírtömböt tartott.
- Ének óra? -nyögte ki halkan.
- Igen! Bizonyára te vagy az új diákunk! Gyerekek! Had mutassam be újdonsült osztály társatokat, Liam Payne-t! -invitálta beljebb az értetlenül álló srácot a tanárnő legszélesebb mosolyával.
- Nézd, Elizabeth mögött van egy hely, ülj csak oda! -lökte meg. Mivel már csak ott volt hely, ezért egyenesen ballagott a padsor között.
- Szia. -mosolygott rám, majd leült.
- Helo. -dünnyögtem.
- Folytassuk az órát kérem szépen. -tolta föl az SZTK keretes szemüvegét orráról Mrs. Jennet és a betűket csak úgy véste a táblába. A krétapor meg az arcunkba hullott -mert az ajtó ugyan tárva-nyitva maradt- és tüsszögések tömkelege töltötte be a tantermet.
Tanítás után siettem haza. Olyan szívesen át mentem volna Harryhez filmet nézni, de meg kell tennem valamit. Ki kell találnom hogy mondjam el, hogy elköltözünk innen...
- Lizzy! -kiabált utánam az emlegetett szamár.
- Harold. -mondtam én is a nevét.
- Tudom, miért nem jössz! -kiáltott idegesen. Meg állt bennem az ütő. Még nem terveztem ki, hogy hogyan kellene elmondanom, de biztos nem így...
- Harry, figyelj, én sajnálom... -magyarázkodtam volna, de nem hagyta.
- Ha el költöztök, akkor legalább az utóbbi időkben lettél volna velem! Önző vagy, tudod?! Te voltál a legjobb barátom, Liz. -szomorodott el.
- Nézd, én csak azt akartam, hogy ne fájjon annyira. És mi ez a múlt idő? -gyűltek könnyek a szemembe.
- Cserbenhagytál, hazudtál, titkolóztál és meg is bántottál! Kell ennél több indok?! -sorolta. Iszonyatosan nagy bűntudatom volt... Nem akartam elmenni, nem akartam itt hagyni őt, de ez nem az én döntésem volt! -Minden jót Elizabeth, viszlát! -ezzel sarkon fordult és máig sem láttam.
Csak a TV-ben. Ő és az a Liam gyerek indultak az X-factorban. Aztán össze lettek téve három idiótával, így keletkezett a One Direction. Harmadik helyezés elég szép, de már nem érdekelt. Nem tudtam megdicsérni, és gratulálni neki. Semmi értelme nem volt rá pazarolni a gondolataimat...
Mindennek már két éve.
Sok víz le folyt már a folyón, és semmi sem a régi. Részemről legalábbis. Miután Londonba költöztünk, rossz társaságba keveredtem és elfajultak a dolgok. Rászoktam a cigarettára, egy időben drogoztam is. Piálok és ennek eredményére 17 évesen itt fekszek egy kórház kórtermében. Máj- és tüdőbeteg vagyok. Minden nap reménykedek hogy másnap lássam a felkelő napot... Magamnak csináltam a bajt, de megváltoztatnám... Semmi sem lenne így!
- Drágám! Hogy érzed magad? -lépett be az ajtón anyám. Elfordítottam a fejem és levezettem magamban a düht.
Ő is rá tett egy lapáttal. Minden héten mással kefélt és mással randizott. Alkoholista lett és az idegbetegsége még ugyanúgy megmaradt...
- Volt itt valaki még aludtam? -kérdeztem enyhe flegmasággal a hangszínemben.
- Volt. -mondta halkan.
- Ki? -érdeklődtem. Választ ugyan nem kaptam, de jó csend volt. -Ki?! -kérdeztem hangosabban... -Anya az isten szerelmére, KI?! -ordítottam.
- Az apád! -nyögte ki sírva, majd kirohant az ajtón.
Mit akar tőlem az a senkiházi, utolsó suttyó?! Ha ennyi éven át nem dugta az orrát felém se, akkor ne legyen itt most sem! Nincs szükségem rá! Nem is volt, csak púp volt a hátamon!Már rá sem ismernék, nemhogy apámnak szólítsam... Kopogást hallottam az ajtón.
- Gyere! - szóltam kicsit remegő hangon. Lassan nyílott az ajtó, és egy ismerős fej kukkantott be, majd belépett.
Könnyes szemekkel rúgtam le magamról a takarót, és szaladtam. Harry nyakába ugrottam és úgy szorítottam magamhoz, mintha már évek óta nem láttam volna. Na jó, talán évekig nem láttam, de borzasztóan hiányzott. Magasabb lett mint én, így derekamnál fogva tartott. Rázkódtam a sírástól, de nem érdekelt! Itt volt velem, és úgy ölelt mint rég a szülinapomon.
- Te sírsz? -kérdezte mély hangon.
- Igen. -nevettem kicsit. - Sajnálom Harry! Kérlek segíts! -engedtem el lassan.
- Hogyan Liz? Nem vagyok orvos... -húzta a száját.
- Csak légy velem. -hullottak ismét könnyeim.
- Nem sírj, itt leszek neked. -suttogta majd leültetett az ágyra.
- Köszönöm! -öleltem meg. -Istenem, de jó hogy itt vagy! Úgy hiányoztál. -szorítottam meg kicsit. Pont mint rég.
- Nekem is, de nem állandó helyzet ez. -erre elhúzódtam és mélyen a szemébe néztem. Mi az hogy itt hagy?
