4. Fejezet - 1. Rész ♥

Sziasztok, drága olvasók!
Tudom, sokáig nem volt rész, de mivel költözünk, nagyon kevés időm van... Ahová megyünk, nincs internet, szóval egy hónapig nélkülöznötök kell a részeket. Utána bekötik, és sűrűbben hozok, ígérem!:) Ez a rész hosszabb lett, hogy kitartsatok..:))
Jó olvasást, kommenteket hagyni!;D Puszi!


 *Elizabeth szemszöge*

Lassan kezdtem magamhoz térni. Féltem. Féltem, mert tudtam, hogy hülyeséget csináltam. Féltem a tettem következményétől...
Harry aggódó szempárja az, amit először megláttam. És a keze finom érintése a kezemen az első érzésem a fájdalom mellett. És a halál az első gondolatom. Nem tudom miért, hisz tudom, egy kis pia meg drog nem a vég annyi év után. Mégis tudtam, hogy komoly dologról van szó. És hogy honnan?
Talán Harry nézéséből vagy a körülöttem lévő ijesztő holmikból. De legfőképp a lélegeztetőgép halk pittyegéséből és abból, hogy rajtam üzemel.
- Lizzy. -suttogta halkan a göndör mikor megszorítottam picit a kezét, jelezve, hogy magamhoz tértem. Leemeltem a maszkot a légzőnyílásaimról, s nehezen is, de lélegezve mocorogtam kicsit.
- Semmi bajom. -válaszoltam egy erőltetett halvány mosollyal. A legtisztább gondolatom is megvolt arról, hogy ez nem így van, mégis bíztam benne, hogy egy kis kimerültség az egész.
- Vigyázhattam volna rád. Nem lennél itt. -futott gúnyos mosoly az arcára.
- Nem tehetsz róla. Illetve rólam. Nem vagy az őrangyalom, hogy kötelességed legyen itt ülnöd minden századmásodpercben. Nyugodtan menj haza és pihenj kicsit. Én itt maradok, nem megyek sehová, nyugi. -mosolyogtam biztatóan.
- Nem. -szorította meg kezem. Halvány puszit nyomott rá.
- Harry, miért sírsz? -kérdeztem értetlenül. Ahogy föl nézett szipogva, nekem is bekönnyezett a szemem. Olyan látvány volt a sírása, mint egy drámafilmbeli reakció, amire akaratlanul is elsírod magad.
- Te vagy a legjobb barátom, Liz. -ölelt meg gyengéden.
- Baj van? -vontam össze aggódóan a szemöldököm.
- Baj. -suttogta, miközben a zsebéből halászott zsepibe fújta az orrát.
- Kiről van szó? -ültem föl. Azt hittem megint valami csajos ügyről van szó, akkor szokott ilyen lenni. De éreztem, most nem csak egy liba van a levegőbe fújva. Most nagyobb a baj egy szerelmi háromszögtől...
- Hagyjuk, kérlek. Nem  megfelelő alkalom ez, és én sem a megfelelő személy vagyok aki elmondja. - önkívületi állapotban meredtem Harryre.
Szóval rólam van szó.

- Meg fogok halni? -gördült ki egy könnycsepp a szememből.
- Egyszer mindenki meghal. -próbálta mosolygósra fogni a témát. De ahogy elbólintotta magát, halk zokogásban tört ki. Megriadtam a helyzettől.

Mi lesz most?
Félek...

*Liam szemszöge*

- Tudtok már valamit srácok? -vetődtem le a fotelbe a többiek társaságához.
- Tüdőrákja van. Az imént hívott Harry. -közölte bambulva Zayn.
- Úr isten! Ezt most nem mondod komolyan?! -képedtem el. Egy hatalmas csönd adta a "de" választ.- Harry hogyan viseli? -érdeklődtem.
- Rosszul. -felelt tömören Louis.
- Van esetleg még valami baj? -fontam össze karom magam előtt. - Feszült a hangulat. -csatoltam hozzá.
- Van. Feloszlik a banda. Ennyi volt, a menedzser nem hajlandó tovább velünk foglalkozni... -csuklott el Zayn hangja. Sűrűn elnézést kért, majd felment az emeletre.
Nem értettem semmit. Miért mondott föl?! Azt hittem jól megy minden...

*2 órával később*

- Niall! -zavartam meg a konyhában étkező fiút. Értetlenül felém fordult.
- Hogy-hogy lelépett? -tettem föl a kérdést, amit már vagy 100-szor kérdeztem magamtól.
- Nem indokolta, csak fölmondta a szerződést. Nyugi Li, keresünk mást. -mosolygott, majd jelezve, hogy lezárta a "hosszú" beszélgetést, evett tovább.
Kicsit meg nyugtatott, amit mondott, de aggódtam, hisz nem minden percben csöng a telefon az állásra. Bár még csak egy napja lehet, hogy lelépett, mégis igyekeznünk kellett volna, hisz a banda sorsa a tét.
- Jöttem! -kiáltotta Harry az ajtót csapva maga után. Lépései hangja szinte visszhangoztak a nappaliban, majd betért a konyhába.
- Hogy van Elizabet? -érdeklődtem.
- Nem jól, csak enni jöttem, megyek vissza hozzá. -közölte fájdalmas hangon, és a hűtőhöz lépett. Kivett belőle egy-egy csirkecombot, megmelegítette és lehuppant Niall mellé.
- Tudsz a menedzserről? -ültem le velük szemben a konyhapultra.
- Igen, hívott Zayn. 
- És mit szólsz hozzá? -voltam föl a szemöldököm, látván, hogy nem nagyon foglalkoztatja őt.
- Hívd le a srácokat, meg kell beszélnünk valamit. -nyelt egy nagyot.

Mindenki a konyha asztal körül ült, és pislogott maga elé. Feszült volt a légkör, nem a megszokott családias.
- Nem szeretném tovább csinálni ezt az éneklés dolgot. Szeretnék ki szállni... -fújta ki a levegőt Hazz, amjd folytatta. -Nagyon kevés szabadidőnk van, semmire sincs időnk. Most pedig Liz állapota egyre csak romlik, életveszélyben van. Annyi éven át nem voltam mellette, és mint legjobb barátjának, kötelesnek érzem hogy ápoljam és segítsem őt. Nem akarok egyedül döntést hozni, mert ez nem csak rólam szól. -nagyon rosszul érintett, hogy föladja. Nem akartam hogy vége legyen a One Directionnek, hisz amit átéltünk nem kis dolog volt. Bár, ha Daniellere és magamra gondolok, valóban kevés időt töltünk együtt. De ez egy karrier, egy munka, és úgy érzem csinálnunk kell.
- Egyet értek. -dőlt hátra Zayn a székkel.
- Mi?! Ezt most nem gondoljátok komolyan, ugye? Csak úgy bedobni a törölközőt? Normálisak vagytok?! -emeltem föl a hangom. 
- Liam, nincs magánéletünk! Meg kell értened, hogy ez lenne a legcélszerűbb megoldás! Lássuk be, hiányzik a család, a barátok, a barátnőink... - szólalt föl Louis is.
- Nagyon régen nem láttam a nagyit. -szomorodott el Niall.
- Erről beszélünk! -állt föl Harry. -Vissza kell mennem Lizzyhez, minden másodperc számít! -vette föl a pulcsiját. Zayn is vele ment. Hárman maradtunk...
- Ezt akarjuk tényleg? -vetettem szomorú pillantást a srácok felé.
- Sok volt a hírnév. -húzta a száját Lou.
- És kevés idő... -csatolta Ni, mmajd lelépett.

*Elizabeth szemszöge*

Harry haza ment enni. Az orvosok elvittek mindenféle vizsgálatra... Végig csak az járt a fejemben, hogy milyen voltam másokkal, mire pazaroltam az időmet... Annyi mindent kihagytam az életemből, és úgy bepótolnám... Csak már szorít az idő..

Aludni próbáltam, mikor halk léptek hallatszottak a padlón. Harry és Zayn.
Zayn három puszival üdvözölt, Harry pedig elfoglalta a helyét a mellettem lévő széken, a kezemet ismét szorítva.
- Nagyon sajnálom. -mondta halkan Zayn.
- Három hónap. -meredtem magam elé. Kimondani még rosszabb volt, mint a gondolataimban ismételgetni. A sírás fojtogatott, de nem mertem utat engedni könnyeimnek. Fájdalmasabb lett volna Harrynek is megemésztenie, hogy már nem leszek többé.
- Liz, ha szükséged van bármire. Bármire, -ismételte legjobb barátom. -csak szólj. -mosolyodott el.
- Izé, én is szívesen segítek bármiben ha tudok. -vakarta Zayn tarkóját.
- Ne rólam folyjon a szó. Veletek mi újság? -tornáztam magam följebb az ágyon.
- Föl oszlik a One Direction. -sóhajtott Harry.
- Mi?! Ne! Miért? -nyögtem az apró mondatokat.
- Magánélet...család, barátok, és a szabadidő. -sorolta Zayn a miértjeit, miközben ő is leült.
- Én nagyon sajnálom... -szomorkodtam.

A nap további részében beszélgettünk a fiúkkal és társasjátékkal ütöttük el az időt. De estére...
Erős köhögő hullám kapott el. Ijedten kaptam a szívemhez levegőhiány miatt. Aztán rémülten néztem, amint a takarómon apróbb pöttyökben véres köpések hevernek.
Harryre néztem, aki Zaynre, Zayn pedig erőteljesen nyomta a nővérhívó csengőt.
A nővér fél percen belül szaladt be a szobába, majd az ágyammal együtt tolni kezdett... Végig a végtelennek tűnő folyosókon és kórtermeken át.
 A két fiú csak szaladt utánam, ám amint be értem a vizsgálóba, kirekesztették őket.

*Niall szemszöge*

Friss levegőre volt szükségem, így leléptem kicsit sétálni. Végig kellett gondolom, hogy ló lesz-e ez így... Elvégre, mégis csak egy család voltunk.
Tényleg nagyon hiányzik a családom, és a nagymamámat több mint három éve nem láttam. A bátyámnak rengeteg dolga van, és mivel nekem is, jó ha évente háromszor látom őt...
Gondolataimban elmerülve, figyelmetlenül nekimentem egy villanyoszlopnak. Csak ültem a földön és a fejemet csóváltam. 
- Jól vagy? -szólított meg egy szőke lány nevetve.
- Igen, csak... nekem jött az oszlop. -intettem a szürke betontömb felé.
- Add a kezed, hagy segítsek. -nevetve nyújtotta a kezét. Megfogtam és föltápászkodtam a földről. 
- De tényleg nincs baj? - villantotta hófehér fogait.
- Nincs. -mosolyogtam és összeborzoltam a hajam. -Niall. -nyújtottam a kezem.
- Zsófia. -mosolygott vissza rám. Olyan érdekes volt a neve, ha késsel fenyegettek volna, akkor sem tudtam volna rendesen kiejteni. A lány pedig... angyali. Édes illatát hozta felém a szél, és szőke hajába bele-bele kapott.
- Merre mész? -kérdeztem a kínos csönd után.
- Sétálok. -kuncogott.
- Én is. Nincs kedved meginni egy forró csokit? -mutattam arra felé, ahol a kávézó van.
- De, szívesen. -mosolygott továbbra is. Milyen boldog lány - tettem a megjegyzést magamnak.
Miközben kitárgyaltuk út közben a dolgokat, rájöttem, hogy nem brit származású lehet. Volt pár szó és egy pár mondat, amit nem egészen  értettem az akcentusa miatt.
- Hová valósi vagy? -vetettem föl végül.
- Magyarországon születtem. Édesanyám olasz származású, édesapám úgyszintén magyar volt. 
- Volt? -húztam a szemöldököm, miközben kitártam a kávézó ajtaját, és előre engedtem a szőke lányt.
- Igen, sajnos már nem él. -hihetetlen, még ennél is mosolyog! 
- Értem, sajnálom. -húztam kicsit a szám. 
Kértem a pultostól két forrócsokit, és még ki nem hozták, helyet foglaltunk az egyik sarokkanapén és tovább beszélgettünk. 
Nem kellett sokat várni, egy 17 év körüli lány jött két bögrével egy tollal és egy poszterrel. 
- Aláírod, kérlek? -mosolygott. Bólintottam és aláfirkantottam a képemet.
- One Direction? Nemár! Imádom! - vigyorgott lelkesen.
- Niall. Niall Horan. -nyújtottam újra a kezem két nevetés közt.
- Úristen! Meg sem ismertelek élőben! Hatalmas rajongótok vagyok! -ugrált a helyén. Erre csak nevetni tudtam. Egyszerűen csak...vicces látvány volt.
- Mesélj már! Milyen a sztár élet? -csillant föl a szeme.
- Kellemetlen. Semmire sincs idő és iszonyú a sok fárasztó munka. -nem akartam neki szólni arról, hogy feloszlunk, de rájöttem, hogy túl gyanúsat mondtam, így gyorsan hozzátettem: -persze megéri!
Egy mosollyal nyugtázta, majd tovább faggatott.

Fél nyolc után öt vagy tíz perccel, elköszöntünk egymástól, és telefonszámot cseréltünk.
Amilyen aranyos lánynak indult, olyan kellemetlenül éreztem magam vele. Tiszta olyan volt, mintha interjún lennék. 
Most határoztam el, hogy kilépek. Pont ez az, amiért elegem van ebből. 
Hogy ha bárki fölismer, nem lát mást, csak a szupersztár Niall Horant. Nem kérek ebből, végeztem!

*Zayn szmszöge*

Órák óta csak ülünk, járkálunk, gondolkodunk és várunk. Lizzy azóta sem jött ki. Mi pedig azóta sem mehettünk be. Orvost hiába kérdeztünk, mivel nem vagyunk hozzátartozók nem mondhatnak semmit sem.
Aggódom. Alig ismerem a lányt, mégis ha rá gondolok gyomorgörcsöm lesz. Fiatal, épp olyan mint mi. És ha meghal, én nem is tudom mit csinálok! Nem halhat meg! - na persze ezt úgy mondom mintha évek óta fontos lenne számomra.
Pedig csak három embernek lenne joga ezt mondani: az anyjának, az apjának, és Harrynek...
Látszik rajta mennyire ideges, aggódik és ezt nem is félti kimutatni. Csodálom a türelmét... én már itt ütöm a falat és ordítok a nővérrel, míg ő csendben ül a székben és nyugodtan vár.
- Sajnálom uram, nem mehetnek be még mindig! -közölte szigorúan a nővér.
- Nézze, legalább négy órája ülünk itt, legalább annyit mondjon, hogy rendben van-e? -vettem vissza a hangomból és karba tettem a kezem.
- Értse meg, nem mondhatok semmit a főorvos engedélye nélkül! -ezzel fogta magát és elrohant, nehogy tovább folytassam.
- Nagyszerű! -ültem le szem forgatva a kényelmetlen, zöld műanyagszékbe.
- Mit idegeskedsz? Nem örökre lesz bent! -bökte felém Harold egy mosollyal.

 Kb. még két óra várakozás után, kihozták Elizabethet. Lélegeztető gép volt rákapcsolva, és ahogy láttam aludt. 
Sokkoló látvány volt, Harryt nagyon megviselte. Zokogott és össze-össze csuklott Liz kórterme felé sietve.
Barátomat támogatva elértünk az 558. szobához. Lassan bementünk, és a gép pittyegése összefolyt Hazza halk zokogásával, és az én szipogásommal. Mozdulatlanul feküdt, szinte már nem is élt. A gép tartotta életben...

*Reggel 7 óra*

- Jobban vagy? -kérdezte Harry a laposon pislogó Liztől.
- Ühüm. -felelt halkan.
- Megijesztettél. -ültem le az ágya szélére.
- Magamat is. -suttogta.
- Reggelit? -vigyorgott a göndör. Úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de látszott, hogy csak azért, hogy Liz jobban érezze magát.
- Nem kérek. -rázta meg a fejét. Sóhajtottam egyet, és megfogtam az egyik kezét.
- Sóhajtozol vagy nem, akkor sem kérek. -mosolygott halványan.
- Rendben, de akkor duplán ebédelsz! -röhögött föl Harry.

*Liam szemszöge*

Az éjjel alig aludtam valamit... Nagyon sokat gondolkodtam ezen, de még most sem tartom ésszerűnek!
Egész addig forgott a fejemben a téma, még nem kaptam egy hívást, aztán már csak bambultam magam elé. Ha azt mondom, meghaltam, akkor még enyhén fogalmazok. Egy világ omlott össze bennem.
Tegnap éjjel halálra gázolták Daniellet...