5. Fejezet - 1.Rész ♥

  
* Liam szemszöge *

Vártam. Nem tudom mire, azt hiszem nem is voltam magamnál. Nem hogy fölfogni nem bírtam, még egyszerűen gondolkodni sem. Ültem, nem sírtam, csak hallgattam az óra halk kattogását, láttam magam előtt Dan arcát. Nem hittem el. 
Lomha mozdulattal keltem ki az ágyból. Elvonszoltam magam a szekrényig és a hideg időre tekintve, réteges ruhaneműkbe bújtam. Még fogat sem mostam, csak beültem a garázsban parkoló kocsimba, és mentem. Mentem a rendőrségre.
A rendőrtiszt udvariasan és segítőkészen fogadott. Mondtam, hogy ki vagyok, vagyis , hogy ki voltam Daniellenek. Ekkor fogtam föl. Nincs többé. Elvezetett egy teremig, jelezték, hogy beléphetek.
Még mindig önkívületi állapotban leültem a székre, szembe két rendőrrel. Hosszú hallgatás után megköszörülte a torkát a bal oldali:
- Danielle Peazer, huszonhárom óra öt perckor tragikus körülmények közt elhunyt. A családját értesítettük, de azt kérték, magának is szóljunk. Úgy tűnik, Peazer kisasszonyt szándékosan gázolták el. Nem álltak meg segíteni rajta, csak áthajtottak a fiatal lányon. -kortyolt egy pohár vizet, majd folytatta. -A térfigyelő kamera egy piros BMW-t vett föl, de olyan gyorsan ment, hogy a rendszáma nem leolvasható egykönnyen. Munkatársaink folyamatosan dolgoznak az ügyön, mindent megteszünk Mr. Payne. Részvétem az egész társaság nevében. Ha valami felhasználhatót tud mondani, ami segíti a nyomozást, várjuk. -mondta nagyon lassan az egyenruhás férfi. Könnyek gyűlltek a szemembe, de nem engedtem utat nekik. Tartottam magam, amennyire bírtam...

Hazafelé arra mentem, ahol a "baleset" vagy inkább nevezzem gyilkosságnak? Mindegy, szóval arra mentem, ahol az történt.
 Véres volt az út, krétával még föl volt vázolva egy alak. Danielle alakja. Nem igazán emberi formát öltött... inkább valami nyakatekert állatra hasonlított. Próbáltam elképzelni, hogy hogyan történhetett, de amint elképzeltem, ahogy Dan sétál a járdán, és lelép a szegélyről, összetörtem. Ezt újra és újra lejátszottam magamban. Ártottam vele, nem keveset, de késztettem magam. Látni akartam őt. Utóljára, örökké.

Nem vagyok az az idegeskedő típus, így lassan nyitottam a bejárati ajtót Danielle lakásán. Haza indultam, de ide húzott a szívem. Gondoltam meglátogatom őt, ágyba viszem a forró teát. 
Megcsapott az édes illata. Rend volt, mint mindig. Az asztalon már hervadó virágok adták a szomorú hangulatot. Hirtelen futás hangra lettem figyelmes. Fordultam 90 fokban és Trevol, Danielle kiskutyája csóválta a farkát előttem. Megsimogattam a buksiját, fölvettem az ölembe és olyanokat súgtam neki, hogy "Danielle nem sokára megjön, meglátod! Te is épp úgy szereted őt, ahogyan én? Őt csak szeretni lehet!".
Talán nem az fáj, hogy már nem ölelhetem többé, hanem az, hogy többet nem mondhatom el, mennyire is szeretem.
Fölsétáltam az emeletre, benyitottam a hálóba. Ezer és megannyi emlék tárult elém, ami ezzel a szobával kapcsolatos. A polcon több kép kettőnkről. Az ágyon, a tőlem kapott plüssmacija gondosan őrizte a helyét.

Elég volt! Kisiettem a hátból, amelyik kulccsal nyitottam azzal zártam is az ajtót, és már a kocsimban zokogtam. Annyira szerettem, és egy 2 és fél éves kapcsolat egy óra alatt romba dőlt.

* Lizzy szemszöge *

- Zayn, kérlek, vidd haza Harryt. -suttogtam, ugyanis a legjobb barátom megint elaludt ülve. 
- Úgysem jön, túl makacs ahhoz. -vonta a vállát.
- Akkor legalább te menj haza! -mosolyogtam. -Nem fogok meghalni, őrizgetésre meg itt vannak az orvosok. -ültem föl, de azonnal vissza is zuhantam. Utáltam a gyengeségemet. Nem bírtam még mosdóba sem kimenni segítség nélkül...
- Így nem hagyhatlak itt! És ő sem! -bökött Harold felé, miközben a hátam támasztotta meg kezével.
- Köszönöm, Zayn. -nyújtottam a karom ölelésért, ő pedig lehajolt és jó szorosan átölelt. Biztonságban éreztem magam. Mondjuk... ha kicsit kedvelek egy fiút, és átölel, ott mindjárt biztonságot érzek. Ezért volt az hogy mindig Harry karjaiban voltam és sokan sokáig azt hitték, hogy van köztünk valami. Nos... ez a barátság sem kezdődött könnyen... De ez nem alkalmas időpont erre.
- Engem sem visztek haza? -reménykedtem.
- Nem jöhetsz haza, az előbb fedezték föl, hogy tüdőrákod van Lizz! Nincs berendezésünk, ami szükséges egy ilyen betegség kezeléséhez. -szomorkodott velem együtt a fekete hajú srác. Ez volt a másik dolog amit utáltam... Itt kell feküdnöm hátra lévő életem végéig, mert felelőtlen voltam. Persze, tudom, hogy ez az én levesem és most meg kell ennem amit főztem, de az a baj, hogy már meg van főve és nem lehet ízesíteni...
- Kérlek. Megtennék bármit, hogy kikerüljek innen. -motyogtam magam elé.
- Megnézem mit tehetek. -mosolyodott el. Oldalra fordítottam a fejem, és már szinte ezredmilliméternyire volt tőlem.

Ajka súrolta az enyémet, de nem csókolt meg. Szemem csukva volt, de hamar rájöttem mit művelek. Gyorsan elhúztam a fejem, és szégyenlősen elmosolyodtam.

- Lizzy! Már megint elaludtam? Nem haragudj. -dörzsölte meg a fáradtságtól vörös szemeit Harry.
- Menjetek haza, fáradtak vagytok és rátok fér a pihenés. -ismételtem meg a nemrég hangoztatott mondatom.
- Olyan nincs! Maradunk, te pedig most aludni fogsz! -lefektetett és nyakig betekert takaróval. Cipőit lerúgva mellém feküdt. -Én is alszok veled, gyere! -mosolyodott el és széttárta karjait. Belefúrtam magam pólójába, és azt éreztem, hogy pont olyan minden mint régen. 
- Ezt az orvos nem fogja jó szemmel nézni. -kuncogtam.
- Addig semmi sem érdekel, ameddig neked jó. Bármi is legyen az. -sottugta és egy picit jobban húzott magához.
Így aludtunk el. Egymást ölelve, és senki nem választhat el minket.

* Niall szemszöge *

Zsófiával találkoztam ma. Beszélgettünk egy csomót. Észrevettem benne valamit, ami megfogott: nem csak a sztárt látja bennem. Tényleg nem.
Kellemes a társasága, de nem igazán érzek még úgy iránta...
Azt mondják, hogy minden úgy történik, ahogy az a nagy könyvbe meg van írva. Szerintem nagy könyv sem létezik... Tökéletesen meg voltunk Hollyval is, nem kellett volna szakítanom vele. Az az igazság, hogy még végleg el nem engedtem, nem is tudtam, hogy milyen fontos számomra. És hogy most megkeresném-e, hogy vissza kapjam őt? Nem, nem tudnék elé állni azok után, hogy elhagytam egyik napról a másikra... A lényeg az, hogy ezt a döntést én hoztam, én nem a "nagy könyv".

- Minden rendben? -kérdezte Zsófi hosszú hallgatás után.
- Igen, persze. Csak hideg van. -néztem föl a borús égboltra, ahol gyűltek az esőfelhők.
- Én is fázom picit. -dörzsölte meg a karját. Nem is értem miért pulcsiba jött ki ebben a nagy hidegben! Még csak ősz vége van, de már a télben érzi magát az ember. Sokszor esett már ilyenkor a hó, és sokszor volt nyári idő. De a kettő közt -mint most is- még sosem.
- Odaadjam a kabátom? -mosolyogtam rá, udvariasságból fölajánlva a melegséget adó ruhadarabot.
- Nem kell, köszi. Túlélem. -nevetett föl.
- Akkor üljünk be valahová, hogy ne fázz ennyire!
- Jót tesz a friss levegő, de azért köszi. Inkább... átölelhetnél. -mosolygott elpirulva. Sóhajtottam és kicsit túlságosan tartva a távolságot, átöleltem. 
- Zsófi, én... ugye tudod, hogy én még... szóval nem érzek még úgy irántad... -sütöttem le a szemem.
- Csak reménykedni tudtam, hogy nem így van. -motyogta alig hallhatóan az orra alatt. De mint akiba a villám csapott, elvigyorodott. -Tudom. -nézett föl.
- Nos, nekem mennem kellene. -vettem le a kezem válláról.
- Milyen kár, remélem minél hamarabb találkozunk! -ezzel megöleltük egymást és elváltak útjaink.

Nem akartam kapcsolatot, nem akartam még egy gondot a sok aggasztó dologra. Mégis kezdtem többet érezni Zsófi iránt, mint barátság. Jól érzem magam a társaságában, és talán adhatnák egy esélyt...
Nem, nem nem! Ez így nem helyes!

* Danielle szemszöge *

MÚLT

Egyik táncpróba a másik után... Ki vagyok merülve teljesen. Liammel sem tudok már annyit találkozni, mint egy pár hónappal ezelőtt. Minden csak romlik és egyre rosszabb minden, ami körül vesz.
Sétálok az utcán...egyedül. Néha olyan jó a magány, néha pedig csak arra vágyunk, hogy valami karjába bújhassunk. Hideg, őszi éjjel van. Most is a táncpróbáról érkeztem haza. Trevol minden nap, ugyan azzal a lelkesedéssel fogad. Rá mindig van elég időm, hisz gondolok egyet, és elviszem magammal bárhová. 
Konyha felé tereltem az utam, és a méhütőből egy nagy adag csokifagylaltot vettem ki. Még hozzá sem fogtam, de csöngött a telefon. Idegesen a konyha pulthoz kaptam és fölvettem. 
*Be tudnál jönni? -kérdezte a tánctanárom.
- Caroline, most értem haza. -fújtam ki a levegőt aggodalmasan.
*Kérlek, át kell próbálnunk még egyszer, áttették holnap reggelre a fellépést.
- Megyek. -forgattam a szemem, és elindultam fölöltözni.

Átmentem a fürdőszobákon, de sehol nem találtam a dresszemet, így anélkül indultam el. Változatlanul ugyan olyan hideg volt, mint kb. fél órával ezelőtt. Alaposan szétnéztem az útkereszteződésnél, majd nyugtázva, hogy lassan halad egy piros BMW, gyorsan futni kezdtem az úton. Majdnem átértem, de ekkor erős nyomást éreztem az oldalamon, aztán a lábaimon, majd a gyomromnál. Aztán nem éreztem semmit...